Hát, egyszer csak megszülettem. Feltételezem, számítottak rám, csomó gyanús jel utalhatott érkezésemre. Akkor még élt néhány dédnagyszülőm, akikre speciel nem emlékszem, de hiszek anyának. Ő egyébként tanult, miközben én cseperedtem, így a család többi tagja vigyázott reám. Ééés, bölcsődébe, na oda nem jártam. Ennek ellenére talán normális felnőtt lesz belőlem. Vagy nem. Érdekességképp nagyon hülyén haladtam, amint rájöttem, hogy az élet nem csak a saját hátunkon vagy hasunkon való fekvésből áll, attól függően, hogy édes szülőnk hogy rak a kiságyba. Már akkor is művész voltam, nem négykézláb másztam, hanem ültem a fenekemen, és a kezemmel „hajtottam” magam előre, hogy azt tanítani kellene. Majd egyszer talán megmutatom. Én kicsi voltam, a hajam dús és nagyon göndör, a szemöldökömmel együtt kicsit vöröses, és szép, fényes, barna szemeimmel kémleltem a világot.
Aztán, amint betöltöttem a 3-at, jött az óvoda. Kati nénivel, Ildi nénivel (akit később Rita néni váltott le), és Éva nénivel, a dadussal boldogan töltöttem el mégegyszer annyit, mint amennyit addig éltem. Volt egy-két jó barátnőm, akivel mindig kifiguráztuk az egy évvel idősebb óvonéni-kedvencét, mert folyton minket piszkált. Volt egy alacsony, két évvel fiatalabb Ádám nevezetű gyerek, aki mindennap hozta a pici porcelán teáskészletét, el is neveztük „Kancsócská”-nak. Ezenkívül, mikor a nénik nem értek rá, alvásnál mindig nekem kellett lerajzolni azoknak a gyerekeknek a jelét a naaagy asztalnál, akik nem bírtak magukkal. Soha azóta nem rajzoltam annyi perecet, mint akkor, az volt egy bizonyos Dani jele, még a vezetéknevére is emlékszem. Bezzeg, mikor lefeküdtünk a furcsa, vászonszagú ágyakra, és a Micimackóm benn maradt egy nejlonzacskóban, amit felakasztottam a felfordított asztal lábára… Próbáltam kivenni, de leszidtak. Vagy jelentkezni kellett úszásoktatásra, a fél csoport fel is íratta magát, de végül tőlünk csak én mentem. Egy nagyon gonosz, kiabálós bácsi volt ott, úgyhogy nem is jártam sokáig… (Úgy látszik, a sportoktatókkal már akkor sem voltam egy hullámhosszon.) Utolsó farsangon Anasztáziának öltöztem, és elénekeltem a Volt egy régi december… c. gyönyörűszép dalt. (Van róla videófelvétel, de azóta még nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem.) Még egy sztori, amire nem emlékeztem, úgy mesélték: amikor bementem anyáékkal az oviba, azt mondták, olyan aranyos kislány vagyok, és választhatok magamnak jelet. És a pici, ennivaló, tündéri Bianka mire bökött a pici, ennivaló, tündéri ujjával? A söröskorsóra. Akkor azt mondták, na, én mégis kislány vagyok, legyen inkább lepke. Így lettem Pillangó kisasszony.
Egy rakás felvételi után, ahol néha sírtam, néha tapsoltam a ritmust, két helyre vettek fel. Rajztagozatra, illetve egy másik helyre ének-zene-mozgásművészetre. Szóval dönteni kellett, mert itt volt az általános iskola ideje. Nem emlékszem, miért pont, de az utóbbira mentem, végül is. (Erre azóta is úgy tekintek, hogy nem volt véletlen.) Az első nap megmaradt. Féltem, de valahogy vártam is az elkövetkezendőket. Aztán elkezdődött. Ildi néni és Marcsi néni nem hagyott senkit elkallódni. Annyi szerencsém volt, hogy én már óvodában tudtam olvasni és nyomtatott nagybetűkkel írni. Erősnek hitt barátságok alakultak, meg persze csomó mindenkit utáltam. Az első feketepontomat azért kaptam, mert nem tanultam meg egy verset. Szíven ütött, sokáig nem is mertem elmondani itthon. Néptáncórák, jazzbalett, majdnem minden nap énekóra. Decemberben karácsonyi koncert, ahol minden zeneisnek fel kell lépnie, év végén pedig Modern- és Néptáncest. Lényeg a lényeg, már egész fiatalon megkaptuk a szereplési rutint. Az első csillagos ötösömet akkor kaptam, amikor nyári háziként mindenféle papírfajtát kellett összegyűjteni. Mindenki keresett 10-12 darabot. Akik komolyan vették, jutalmazva lettek. Valaki huszonvalahányat, a másik harminckettőt, én pedig 84-et. Harmadik osztálytól énekkar. Ekkor kezdtem zongorázni tanulni, szolfézsra járni, társastáncolni, rajzszakkörben részt venni. Az elsőt szerettem, a második elment, a harmadikat nem szerettem, a negyedikben nem voltam kiemelkedő, bár a fakultációt imádtam. Jártam origamizni, majd bábkészítőre, végül a szövésnél lyukadtam ki, ami remek volt. Egy goblennel egyszer különdíjat is nyertem a suli művészeti versenyében. Az első erdei iskolás, egész héten át tartó kirándulás, ahol nem is potyogtak annyira a könnyek, mint vártam. Csak előtte ment a veszekedés, mert nekem kellett kiválasztanom azt a másik öt lányt, akikkel az emeleti, külön szobában laktunk. De aztán elrendeződtek a dolgok, mert ott is finom volt a koszt. Aztán jött a felsősök élete. Nagyobb farsangi bulik, nuku napközi. Piroska néni nagyanyánk volt mindig, aztán Magdi néni támogatott minket az élet ösvényén. Volt egy évados színházszereplésem, benn voltam a gyerekkórusban egy rendszerváltásról szóló zenés darabban. Ültünk a zenekari árokban. Többeknek is az volt a „vizsgadarabja”, pl. Tompos Kátyának vagy Nagy Sándornak. A nyelvtanversenyek -nagyon- gyakorivá váltak, ebben tényleg jó vagyok/voltam, elég szép eredményeket értem el. De én nagyon sokat változtam. A helyemet már nem találtam annyira, a barátságok általában nem voltak igaziak. A társastánc, rajzszakkör kiesett, maradt a kosáredzés, a zongora, és a szolfézs helyett a zeneiskolában is énekkar. Én meg ugye kerestem önmagam. Egyre jobban. Pedig a HAIR, a külföldi cserekapcsolat, a délutáni fagyizások és kosarazások, sok minden felejthetetlen. De a végén már szabadulni akartam. Az elváláskor nem volt sírás-rívás, és őszintén szólva sok mindenkit utáltam. Ballagáskor kaptam egy tantestületi dicséretet és még egy könyvet a versenyekért. 8 évből 6-szor voltam kitűnő.
Egyértelmű volt, melyik középiskolát választom. Csak oda jelentkeztem, az országban "állítólag" a második legkeményebb, legalább is a statisztikák szerint. Nagyon méltóságteljesnek és ijesztőnek hatott az akkor 112 éves épület. Megjelöltem először a nyelvi, majd a reál tagozatot. Volt egy viszonylag jó hozott bizonyítvány (hetedikben kitűnő), egy 79 pontos felvételi, ami azért bőven az átlag felett volt, és egy max. pontos szóbeli, de hát az nem volt nagy dolog. Kicsit aggódtam, de reméltem a legjobbakat. Végül nyelvin 9., matekon huszonvalahányadik voltam, szóval bőven a 32-ben. Hát ezt letudtuk. Nagyon izgultam, aggódtam, hogy tele leszünk kockákkal és protekciósokkal, de kellemesen csalódtam. Mindenki aranyos volt, és hamar kezdtünk közösségként viselkedni. 9.-ben kaptam az első egyesem, ráadásul földrajzból. Az más kérdés, hogy személyesen miken mentem át, de a suli csak segített. És ez az állapot most is tart. Szeretek ott lenni, belefolyni dolgokba, hiányoznak a többiek, mikor beteg vagyok. A hajtás elég kemény, de együtt simán átvészeljük. Az o.főt is nagyon bírom, más kérdés, hogy nem szeret túlzottan szervezni, emlékezni vagy részt venni bármiben. Sokkal biztosabb barátságok alakultak ki, egyenlőre hál’ Istennek, még klikkesedés sincs. Farkastörvény igen. És akiket utáltam általánosban, mára már jóban vagyunk. Rájöttem, hogy felesleges marni egymást, így is jó, ha havonta összefutunk.
Az egyetemről csak halvány sejtéseim vannak, de nem szeretnék semmit előre elkiabálni. Kérdezd meg 3 év múlva, bár 2012-ben itt a világ vége, akkor meg minek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Egyszerűen bonyolult