A Behind Fairytales művészeti portálon publikált alkotásaim, időrendi sorrendben. Tudom, tudom. Kommentet kérek!

A Téboly őrizője

Úton

Illúzió

Bosszúvágy

Nem bocsátok meg

Sorsod

Gyilkos szavak az igazságról

A Téboly őrizője

A Fenevadtól egy rács választja el,
egy rozsdás, régi rács, mely
már rég nem tükrözi a Hajnal fényét.

A Szörny vijjog, üvöltve kántál,
egy lény, kit más nem táplál,
csak megvetés és gyûlölet.

Ám a vén, korhadt rácson túl,
ahol már nem a Démon az úr,
áll a Téboly õrizõje.

Megmutatja örök arcát,
megvívta már ezer harcát
az évszázadok során.

A sűrű ködben, a gyér fényben,
a fojtó szagban, a végtelen mélyben,
néz meredten felfelé.

Simogatja az arcát a lágy szellő,
az égen feltűnik egy fehér felhő,
évtizedek óta először.

De eltűnik hamar, mint a boldog remény,
az arca és a tartása ismét kemény,
pillantása gyötrelmes.

Az idő múlik, és a régi emlékek
homályba vesznek, mint az ősi képek,
melyek a Téboly őrizőjének szívében élnek.

Úton

Kopár utakon, végtelen utamon,
járok egyedül, megint.
A magány, mely végül felemészt,
könnyedséggel legyint.

Az ösvény, mi fösvény emberek menedéke,
egy kínokkal teli csapda, és az oka?
Az az út, amiben mindenki hitt, és
ahol száz és száz remény száll...

...nem vezet sehova.

Illúzió

Csalfa árnyék, mámoros képzetekbe
bódító gyötrelem.
Uralkodik, irányít, és elhiteti,
hogy nálam véget ér a végtelen.

Édes látszat, mi a valóság tükrében
mindenkit és mindent torzít.
Aztán, ha valaki felébred,
a fájdalomtól ordít.

Rózsaszín felhőbe burkolt hamis világ,
reményt ad nagy kegyesen.
...De el is veszi, hogy hitem lángját
minduntalan keressem.

Sötét árny, mely magában rémesen kacagva
teszi a szépet,
hogy boldog leszek, s gondtalan,
mutat egy-egy képet.

Aztán jön a zuhanás,
egyenest a pokolba.
Majd megbékélek, egyszer, talán,
a síromban forogva.

Bosszúvágy

Valaha dicső voltam, s repültem,
de te letépted szárnyaim.
Elvakultan hatalomra törtél,
hiába intettek szavaim.

Pusztulj!
Te világmindenség söpredéke, ki
földbe tiportál és elvetted mindenem.
Nem volt elég, hogy láttad,
arcom már fakó és fénytelen.

Rút és szánalmas lelked
sötét és torz vágyakkal tele.
A véremben fürödtél,
tudtad, hogy figyel Sátánodnak szeme.

Most a mélyben fekszem,
és körbevesz a semmi.
A kínszenvedés enyhül,
mert tudom, mit kell tenni.

Nem tûröm tovább, hogy
játszadozz velem kedvedre.
Gyötrő bosszúm beteljesül,
majd könyöröghetsz remegve.

Menekülj!
A végzet könnytől csillogó szilánkjai elérnek.
Rohanj, de józan eszed és erőd kímélve,
mert általam örök kárhozatra vagy ítélve!

Nem bocsátok meg

Némán sikoltva rohan,
de pici lába már alig bírja.
Retteg és tanácstalan,
érzi, a túlvilág várja.

Kezében egy szakadt mackó,
egyetlen igaz társa.
Mindig máshol rejtette el,
hogy Az meg ne lássa.

Testén kék-zöld foltok,
egyre jobban fáradt.
Valami felhördül,
gonoszság bűze árad.

A küszöbön fekszik az anya,
az ő lelke már könnyed.
A kislány kifut a sötétbe,
már eltűntek a szörnyek.

Vakító fénysugár, egy autó,
s a gyermek teste némán zuhan az útra.
Nem fájt, nem is érzett semmit,
anyja karjában alszik, Mackóval, újra.

Ott fenn, ahol süt a nap.
Végre békére talált.
De Az hiába õrjöng,
megismerheti a Halált.

A végzet dühös angyalának
fekete szárnya suhog.
Az még semmit sem sejt,
szeme őrülten forog.

Még mindig a gyermeket keresi,
a téboly elvette maradék eszét.
Az angyal leszáll, és belép az ajtón,
egyre közelít, s kinyújtja kezét.

Az arra fordítja fejét,
s megereszt egy ocsmány vigyort.
Nem tudja, ami nyilvánvaló:
nem éli meg többé a „máskor”-t.

A lény már majdnem elérte,
de Az üvöltve ráveti magát.
Felesleges, mert a Halál
csontos ujjaival átfogja nyakát.

A szorítás erõsödik,
roppannak a csontok.
Annak gyűlnek feje felett
a pokoli gondok.

(-pályázatra-)

Sorsod

Az erdei tisztáson kergetőznek az őzikék,
itt csörgedezik egy kis patak.
A szellő messzire viszi a virágok illatát,
s dalolásznak a madarak...

Neked ez a szép?
Te itt találsz békére?
Elhiszel bármit,
s mosolyogsz remélve?

Abba a hitbe ringatod magad,
hogy a világ csupa szép és jó.
Hallgatsz a mézes-mázos szavakra,
nem vagy más, csak talpnyaló.

A valóság elől, természetesen,
elbújhatsz a sarokban.
De arról persze nem szól a fáma, hogy
térdig állsz a mocsokban.

Lehet, hogy észre sem veszed,
hogy majd' megfojt a lég.
A homály már megőrjített,
s közeleg a vég.

Ha olvasnál a sorok közt,
ha kinyitnád a szemed,
ha felfognád a valóságot,
megmenthetnéd életed.

De így? Nem, így már
vége, s nincs remény.
Borzalmas sikolyod emléke
immár az enyém.

Gyilkos szavak az igazságról

Boldog idill összetört.
Angyali arc elveszett.
Rút és torz, kit egykoron
odaadón szeretett.

A kor s a világ koholmánya,
a feltorlódott harag,
mit elfeledni nem lehet,
örök rémálom marad.

Mi "őket" készteti,
hatalomvágy, talán akarat,
hogy uralkodjanak erővel,
és ontsák a gyilkos szavakat.

Kiszolgáltatott áldozat,
és gyötrelmes élet.
Mert józan észre nem talál,
hiába szól: "Kérlek."

Véget nem érõ gyűlölet,
és megtorlás, de miért?
Egy apró hiba, gondolat.
Erõszak a semmiért.

(-bűnügyi vetélkedőre-)

Lap tetejére

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés